pozitív

Nem egészen állt még össze a fejemben ez a poszt, meg kicsit késő is van, de megpróbálok kihozni belőle valamit.

Nyár van! Nyáááááár! (“Röpke lepke száll…”)

Nem. Erről majd mindjárt.

Ez ilyen személyre szabott poszt lesz. Írnék ajánlást, de nem szeretek konkrétan megnevezni embereket, úgyhogy legyen az… hogy… hehe… “Játszunk egy játékot!”  Mindenkinek lesz egy színe, könnyű lesz kitalálni, kinek melyik.

Sokszínű poszt lesz ez.

Hűha. Hát ez aztán zseniális egy poén volt.

Szóval: nyáááááááááár van! Mondjuk, kicsit zavaró, hogy így belelábaltunk a júliusba, és egyelőre kicsit üres a nyár, de legalább lehet aludni. Már ha akarok aludni.

Jövőre megcsináljuk azt a 48 órát, ne félj. Csak rá kell készülni, előtte sokat kell aludni, aztán rendszeresen kell kávét inni, meg el kell foglalnunk magunkat valamivel. Ez a pókerezés nem rossz, csak épp nem szabad minden emelés előtt bealudni…

Csak 42 volt meg. (Vagy mennyi? 40? Ezt te számoltad.) Kicsit fáradt vagyok.

Na, hogy végre valami értelmeset is írjak (meg pozitívat, ugye?), voltam táborban. Hivatalos teljes nevén “Szigetszentmártoni tábor”, közismertebb rövid nevén “Szigi”.

Minden évben van ilyen, bezzeg akik már korábban is voltak, azok egész évben csak áradoztak, hogy ez milyen jó, főleg két ember (te és te), szóval a végére egész kíváncsi lettem, hogy milyen lesz.

És hát…

Na, a dolog úgy néz ki, hogy van a Duna mellett egy nagy füves placc, ahol szépen felállítjuk magunknak a sátrakat, meg van egy ház. Van egy móló is (vagy mi, stég… mi a különbség?), meg egy pingpongasztal (ezt meg egybe írjuk?), a közelben egy szabadstrand, meg egy bolt. És ennyi.

A program meg az, hogy eszünk, és elfoglaljuk magunkat önállóan.

Ez így nem tűnik soknak, mi? Hát pedig… (mielőtt lefejezne engem bárki, akinek most színessel írok), ezen a nyáron ennél jobb programom nem volt még.

Ami lehet, amiatt van, mert ezen kívül eddig nem volt semmi programom… De viccen kívül, tényleg jó volt.

Megérkeztünk (kék színű baráttommal, a “4-től lehet érkezni”-hez képest talán 4 óra 20 percre, pedig emlékszel, hogy izgultunk), felállítottuk a sátrat, a többiek is megjöttek… és huss. Most itt ülök, és siránkozom, hogy eltelt ez a hat nap. Inkább öt.

Az evéssel, beszélgetéssel, pingpongozással, film- és sorozatnézéssel, pókerezéssel, strandra menéssel pillanatok alatt elrepült az egész. Mondtam is, jövőre legyen minimum két hét, amit nyilván nem fogunk tudni megoldani, de jó lenne.

Igen, filmet is néztünk. Volt gép, projektor, hang- és közönséges fal, amire lehetett vetíteni. Néztünk Ponyvaregényt (nem mintha amúgy ilyen művészi társaság lennénk, de én vittem a filmeket, gondoltam hadd okosodjanak, lássák a Ponyvaregényt), meg Tökéletes trükköt, meg Kódjátszmát, meg Viharszigetet… ja, meg mind a hét Fűrészt, majd’ elfelejtettem.

(Hm… Fűrész. Én egyszer már láttam az összeset, és akkor is csak egy “Na, ez is megvolt” érzés maradt meg bennem, nem volt durva, de így, hogy társasággal néztem újra, abból, hogy mindenki más jelenetnél nyögött egyet és vett fel magzatpózt, rájöttem, hogy ezek a filmek nagyon szemét módon rámennek bizonyos gyakori félelmekre, úgy mint tériszony (ugye?), klausztrofóbia (ugye?), vagy bohócoktól való félelem (ugye?), ismertebb nevén kuloulrofóbia (ezt most próbált meg kiolvasni). Ja. Bocsánat, ezen már muszáj volt egy kicsit spekulálnom.)

Meg igen, sorozatot is néztünk, The Walking Dead (TWD, hogy örülj; bizony, csúnyán belehal a szülésbe), bár azt csak páran privátban, de azzal is ment az idő. (Amúgy… tényleg. Ha akarod nézni, gyere, csak szerintem nem túl szerencsés a 2-3. évadtól nézni egy sorozatot, úgy, hogy nem értesz belőle semmit. De ha gondolod, szeretettel várunk.)

Sátorban aludni is jó volt, ritkán csinálok ilyet, első nap még esett az eső, ami sátorban külön élvezet, már ha nem ázik be… Szép volt, ahogy a kisebb-nagyobb sátrak álltak egymás mellett azon a füves téren.

Apropó füves tér… Azt hinné az ember, egy csillogó fülbevalót még a fűben is könnyű megtalálni, de nem. Pedig azért kerestük egy darabig… Komolyan, vagy mi voltunk nagyon bénák, vagy a Mátrix baszakodott velünk, vagy nem tudom. Kedve támadt elsétálni.

Meg aztán osztályfőnökömmel… ne, “Drága Szülőanyám” után tartsuk a sablont: Drága Osztályfőnökömmel is tudtam beszégetni, nagyon kétes véleménye van az előző posztról, de ahogy éreztem, tudta értékelni, vele is megvitattuk a sztori részleteit, de aztán kért egy olyat, hogy írjak valami pozitívat is. Itt van: pozitív. Ez elég pozitív? Mert ez eddig szerintem olyan pozitív, mint… mint… (mint Lori terhességi tesztje, ugye? Ugye?)

Ígérem, jövőre nézünk Trainspottingot.

Aztán, igen, volt pingpongasztal is, mindenkit szétvertem, még alváshiányosan is, elvégre én profi vagyok.

Csónak is volt, mentünk evezni, elfelejtettem fürdőnadrágot venni, úgyhogy bementem ruhástul, aztán úsztam a csónak mögött (gyenge a sodrás, és tudok úszni, nem kell aggódni), csak aztán amikor visszaúsztam a partra, a mólónál (most akkor móló vagy stég?) kicsit sok volt a hínár… De a strand is vicces, van minden, kialakított part, büfé, pad, napozó emberek, csak épp egy tábla éktelenkedik ott “Nem kijelölt fürdőhely – Nem vizsgált vízminőség” felirattal, ami azt jelenti, hogy csupa kő az alja, de mindegy, nem szabad kényeskedni.

A reggeli simán sajt-sonka-kenyér volt, de aztán hozták az ebédet, teljesen oké, este meg mi csináltunk palacsintát, hot dogot, bográcsban azt, amit bográcsban szoktak csinálni (hú, de fáradt vagyok — mi ennek a neve?), vagy elmentünk lángost enni.

És… ja.

Ha így kifejtem, látszik, ez rendesen elviszi azt a hat napot. Inkább ötöt.

Maradtak az emlékek, meg a fejemben kattogó idézetek a filmekből (“Élet vagy halál: te döntheted el.”, “Ha valamelyik picsafejű megmoccan basszák meg, abban a pilanatban kinyírom az összes többi picsafejűt is basszák meg!”)

Basszus. Az ilyen posztok vége mindig az, hogy “összességében jó volt”. De ezt nem így akarom lezárni.

…

De ha ez egyszer tényleg kurva jó volt…

…

(Azért a Ponyvaregényes idézetre rá kellett most keresnem, most ki kell törölnöm az előzményekből, hogy “ha valamelyik picsafejű”.)