filmes önkielégítés | Volt egyszer egy Hollywood

And Now for Something Completely Different, mondta egyszer a Monty Python, és most Quentin Tarantino mondja ugyanezt.

Hol vicces az, hogy Samuel L. Jackson és John Travolta arról társalognak, hogy hívják a franciák a Big Macet?, kérdezték a humorhoz megrögzötten nem értő nézők, és most hasonlókat fognak kérdezni, csak hangosabban és nagyobb hőbörgéssel.

A megszokott Tarantino-recept ugyanis, ami az eddigi nyolc filmben — természetesen mindig az adott témához, hangulathoz formálva — szinte mindig hibátlanul működött, bár a Volt egyszer egy Hollywoodban is megtalálható, abszolút nem tölt be domináns szerepet: bár minden párbeszéd precíz és brilliáns, erős higítást kapunk mellé, főként helyszínábrázolás formájában; bár frappáns a történetvezetés, mégsem úgy és abban a tempóban áll össze egy nagy egésszé, mint ahogy azt a korábbi filmekben megszokhattuk — a hosszasan és töményen felvezetett, összes csehovi fegyvert duplán, triplán ellövő befejezés-orgia helyett most egy lazább, csapongóbb (de ugyanúgy hosszadalmas és élvezetes) felvezetést kapunk, aminek a lezárása is hasonlóan erős.

Gyakorlatban megfogalmazva, tény, hogy bizonyos előzetes tudás híján, de néha annak birtokában sem mindig találjuk magunkat a filmen és a témáján belül, mert az előzetes várakozásokkal szemben a film nagyon kis mértékben bontja ki a valós események történetét, sőt — és itt például visszatér a Becstelen brigantykban is alkalmazott, önmagában egyébként abszolút működő módszer — még módosítja is azt. Még konkrétabban: a Manson Family és a Tate-gyilkosságok sztorijának legalább felszínes ismerete nélkül elég zsákbamacska érzetet kelt a film, de meg kell hagyni, még így is szórakoztató az elejétől a végéig. Igen, főleg a végéig; ne kövessük el azt a hibát, hogy akár csalódottságunkban, akár a (nem, továbbra sem öncélú) vérengzést gyomorral nem bírva felállunk a film vége előtt, mint tette azt a Művészben egy idősebb házaspár, lemaradva így a film egyik legnagyobb gagjéről.

Persze a lassabb, csapongóbb és szétszórtabb történetvezetés és -kibontás ellenére természetesen Tarantino hozza a formáját és jól bevált eszközeit újra felhasználja, erősen érzékelteti például, mik is minősülnek az említett csehovi fegyvereknek, mik azok a motívumok, amik helyet kapnak a csattanóban; párbeszédei és vágása frappánsak és humorosak, ezentúl képileg, zeneileg, az atmoszféra és a korkép építésében a film egyszerűen tökéletes. Brad Pitt és Leonardo DiCaprio hibátlanul egészítik ki egymást, karaktereik igaziak és precízek, bár ennek kapcsán megjegyezhetjük: DiCaprio nagyobbat alakít egy hálátlanabb tragikus szereppen, Brad Pitt pedig szórakoztatóbbat alakít egy egydimenziósabb komikus szerepben. Kár, hogy mellettük Margot Robbie karaktere eléggé háttérbe szorul.

Ha eddig megosztóak voltak a rendező filmjei, ez mindenképpen az lesz, mert nagy mértékben elüt a negszokottól, ugyanakkor bevallja, hogy nem is a megszokott recept újbóli sikerre futtatása a célja, inkább helyez hangsúlyt a rendező saját rajongásának kielégítésére, de ha a 161 perces játékidő alatt bőségesen használt korkép-ábrázolásban eléggé elmélyülünk, teljesen átérezhető ez a rajongás. Persze mondhatjuk, hogy Quentin Tarantino állítólagos utolsó előtti filmjétől többet várunk, mint hogy egyfajta stílusgyakorlatban teljesedjen ki, de a válasz is egyszerű: a mester igenis megérdemli ezt a fajta önkényeztetést, tekintettel korábbi zseniális munkáira, illetve legújabb művének egyszerűen filmes értelemben vett minőségére.

Tarantino valóst és valótlant kever össze a Volt egyszer egy Hollywoodban, amik most is nagyon jól működnek együtt, ezerféle popkulturális utalást tesz nem utolsó sorban a saját korábbi filmjeire, még saját fétiséből is látványos fricskát csinál; mindezzel együtt tisztán az szűrődik le, hogy ez inkább az a film, amit a rendező nem rendezni akart, hanem megnézni — de legyünk őszinték: pont Tarantinónak ne lenne jó a filmes ízlése?

8/10

rebooting

Jah.

Buszon vagyok, megyek Angliába. Többek között.

Itt komoly reformokat kell bevezetni… például, hogy visszaszokjak az írásra.

Szóval igyekszem, mert ez most már nem állapot.

Ja, igen, ilyen iskolai út van most, Anglia, de átmegyünk még sok máson is; most épp Németországban vagyunk, én meg mobilról írok, mobilnettel. Hol van, hol nincs, az meg külön rejtély hogy az “EU” címkéjű adatcsomagért most itt kell külön fizetni vagy nem…

Lebilincselően izgalmas módon ragadtam meg a témát… de hát végül is reggel ötkor indultunk, most háromnegyed egy van, én egész éjjel nem aludtam, csak itt pár órát; mintha kicsit bele lenne fásulva a nép a buszozásba… ami azért jó, mert még további nyolc napon keresztül fogunk elég sokat buszozni.

Na, elég, mert érzem, szinte sugárzom az unalmat, ami itt van…

Itt vagyok, még mindig élek, és most már írok is, jönnek ennél összeszedettebb posztok is, ígérem.

(Na, ezt most vagy sikerül közzétenni, vagy nem.)

nem megy

Nem tudok írni.

Nagyon szeretnék de nem tudok.

Nem áll össze a fejemben, nem tudom összerakni a mondatokat.

Nem tudom, meddig lesz így, de most nem megy.

Pedig annyi minden volt a fejemben év elején. Egy rakás kedélyes poszt, azt se tudtam, melyikkel kezdjem.

Most azt se tudom, melyiket sajnáljam, hogy nem írtam meg.

Amint megint megy, írok majd.

De most nem megy.

(Jé… ez is egy poszt lett. Egy kicsit mégis megy.)

tizedik

“És amúgy szereted az iskolát…?”

Én alapvetően  békés embernek tartom magam.

De néha kibújik belőlem a gyilkolhatnék.

Senki ne értsen félre, ezt nem azért hülyeség megkérdezni, mert “Hát nyilván nem szereti, melyik gyerek szereti az iskolát, hát az iskola a pokol tornáca, ahol az ördög cimborái, a tanárok nyúzzák őket, inkvizícióra emlékeztető eszközökkel, mint a házi feladat, ugyan, miért szeretné az iskolát…?!”, nem erről szó sincs. (Illetve erről majd mindjárt bővebben.) Nem, azért utálom csak ezt a kérdést, mert sokan holmi beszélgetés-tölteléknek használják, utána pedig én nyilván nem állok neki húsz percen keresztül fejtegetni, hogy miért igen és miért nem, a tréfás-összekacsintós kérdésre már én is csak egy tréfás-összekacsintós “nem”-et tudok válaszolni, miközben az egész sokkal bonyolultabb egy tréfás-összekacsintásnál.

Velem csak ne kacsintgasson senki ilyen kérdés fölött, vagy beszélgessünk értelmesen, vagy maradjunk csendben. (Eszembe jutott nemrég Tom Lehrer — matematikus, aki az ’50-es és ’60-as években humoros dalokat írt, és előadta őket — meghallgattam tőle pár koncertfelvételt; az egyik bevezetésében azt mondja: “I feel that if a person can’t communicate, the very least he can do is to shut up.”)

Ez szerencsére mostanában nem volt aktuális, bár ez a kérdés, ebben az “amúgy” formában, elég sokszor elhangzik nyaranként, összeforrva a “Mindjárt vége a nyárnak, nem örülsz, mi?” kérdéssel.

Ez utóbbitól viszont szimplán csak azért készülök ki, mert képzeld, pontosan tudom, hogy mindjárt vége a nyárnak, én is számon tartom, hogy augusztus hányadika van, te pedig azt is pontosan tudod, hogy mit válaszolnék erre, ha válaszolnék: hogy fogalmam sincs örülök-e, vagy nem, de egyébként is, ha itt az iskola, akkor itt az iskola, istenem, pont nem számít, hogy én örülök-e neki.

Szóval, én alapvetően békés embernek tartom magam, mondhatni, pacifista vagyok.

Tehát nem, én sosem tartottam az iskolát a pokol tornácának, és a tanárokat sem az ördög cimboráinak, miért is tartanám? Én tulajdonképpen tisztelettel adózom a tanárok előtt, hiszen ők keményen dolgoznak, azon fáradoznak, hogy okos, művelt és életképes embereket neveljenek belőlünk.

Én alapvetően békés, mondhatni, pacifista embernek tartom magam, kerülöm a konfliktust, főleg a tanárokkal… (Ezt meg Harry mondta, talán harmadéves roxfortosként: “Én nem keresem a bajt, a baj talál meg engem.”)

Komolyan, én… én konfliktuskerülő vagyok. Tisztelem a tanárokat.

Illetve…

(Magam előtt látom az elkeseredett mosolyokat.)

Próbálom tisztelni a tanárokat, de néha nagyon nehéz.

Lássuk hát, minden törekvésem ellenére miért is kerülök én a “problémás eset” dossziéba. Viccen kívül, a pályájáról letért palackon és a kinyitott ablakon túl.

Én tiszteletlen vagyok a tanárokkal.

Most felkaptad a fejed, ugye? “Most akkor mi van, te próbálod tisztelni a tanárokat, de mégis tiszteletlen vagy…?” Várj, átfogalmazom.

Én gyakran többre tartom magamat, és a saját gondolataimat, véleményemet, mint a tanárt, a tanár gondolatait, véleményét.

Erre azt tudom mondani, hogy ez elég nyilvánvaló. A saját gondolkodásmódom, saját véleményem nekem mindig többet fog érni másokénál, mindig ez fog előnyt élvezni, még azon az áron is, hogy tiszteletlen leszek valakivel, sőt néha még észérveken is átgázolok ezért…

Milyen észérveken?

“Ha ezt így folytatod, ha csak a saját fejed után mész, ha nem hallgatsz néha másokra is, akkor…

Az az én nagy problémám, hogy sokan mondták ezt, hogy megértsem, mennyire rossz is az amit csinálok, de valahogy még mindig nem tudom befejezni a mondatot. Mi lesz akkor? Mi történik, ha a saját, eddig már jól bevált gondolataimat követem, és nem a tanárét?

Persze, már hallom is a választ: “A tanárnak az a munkája, az a hivatása, hogy jobban tudja nálad, mi a helyes, mit szabad, mit nem szabad. Ezért kell rá hallgatni.”

Ezzel első körben nem tudok vitatkozni. A tanárnak tényleg ez a munkája, aláírom. Szép lenne a következtetés, hogy innentől elég vakon a tanár után menni, és minden meg van oldva, de ebbe már bele kell kötnöm. Mert lássuk már meg, hogy milyen szöges ellentétben van az a bizonyos sokat emlegetett “hierarchikus rendszer” — amelyben a tanár, miután neki ez a munkája, mint felsőbbrendű ember, a saját érzelmeitől függetlenül dönti el, mit tart szemtelenségnek és mit nem, mire ad ötöst és mire kettest — azzal a szintén sokat emlegetett ténnyel, hogy a tanár is csak ember, ő is hibázhat, és egyébként is fiam, ha azt mondják, ugorj be a kútba, beugrasz?

Persze, erre is tudom, mi a válasz. A tanár sosem kér majd olyat, hogy ugorjak be a kútba, még akkor sem, ha mint ember, hibázik és elveszti a kontrollt. Vagy ha mégis ezt kéri, azt meg fogja indokolni, értelmes észérvek sorával fog meggyőzni arról, hogy nekem ugranom kell.

Milyen szomorú, hogy még ez sem igaz.

Kicsit én is kezdem unni ezt a példát, de olyan jól működik, olyan szépen megmutat sok dolgot, például amikor a tanár súlyosabb eset bármilyen pofátlan hülyegyereknél.

Én nem azt állítom, hogy egy levegőtlen teremben nem lehet kibírni negyvenöt percet, vagy hogy én hősies tettemmel egy egész csoportot mentettem meg a fulladásos haláltól. (Ezt bővebben itt.) De őszintén, ti mit szoktatok csinálni egy levegőtlen teremben? És ha valaki, akit elvileg tisztelni kell, és akinek az utasításait emiatt a tisztelet miatt követni kell, azt mondja, ne nyiss ablakot? Hát csak visszakérdezel, hogy mi a fasznak ne! És ha jön a “hierarchikus rendszer” válasza, hogy “Mert én tanár vagyok, és bármit mondok, te azt megteszed!”, akkor mit csinálsz, csendben meghúzod magad, esetleg “lázadsz”, és szellőztetsz egy kicsit, vagy leállsz vitatkozni?

Nyilván leállsz vitatkozni. Még a “hierarchikus rendszer” is belátja, hogy adott esetben lehet a tanárral vitatkozni. Kár, hogy ez a “Mindenki kifejtheti a véleményét, még ha az szembe is megy a tanár véleményével!” elmélet kimerül abban, hogy “Klári néni, rosszul tetszett felírni a táblára, hétszer nyolc az nem ötvenkettő!”.

Más, egyéb módja a vitatkozásnak már egyszerű pofátlanságnak minősül. Úgyhogy én kinyitom az ablakot, megkapom az intőmet, nyíltan kiröhögöm a tanárt, és megkérdezem: mit is vesztettem ezen?

De van ennek még egy oldala.

Vannak olyanok, akiknek ha ezt elmondom, elhúzzák a szájukat és azt mondják: “Értem én, persze, ez a tanár se normális, de azt kérdezed, mit vesztettél ezen? Hát kaptál egy intőt. És lehet, hogy ez még nem számít olyan sokat, de hidd el, ennél sokkal többet is veszíthetsz, mert ha nagyon húzod a tanárt, ő nagyon meg tud szívatni.”.

Ez mind így igaz. Annak kapcsán, hogy az ominózus informatikatanár év végén elmegy az iskolából (bár hallottam olyan pletykákat, hogy egyszer már elment, majd visszajött; szóval ki tudja, lehet, egy újabb izgalmas évnek nézünk elébe), jó pár ilyesféle párbeszéd zajlott le köztem és az osztályfőnököm között:

— Figyelj, én értelek, de légy szíves, csak év végéig , azon a pár órán próbáld meghúzni magad…!
— De tanárnő, minek húzzam meg magam, miért lesz az jó nekem?
— Azért, mert lehet, hogy nagyon megszívod a végén, meg ő azért mégiscsak egy tanár, kijár neki némi tisztelet!
— Lehet, hogy tanár, de akkor is egy pszichiátriai eset.
— És akkor?! Mi van, ha jövőre is jön egy pszichiátriai eset, akkor mi lesz?

(Szeretem az ofőmet.)

Jaaa, értem. Hogy itt olyan oktatási rendszer van, amiben mindenféle pszichopaták járkálnak iskoláról iskolára, és nekem kell felkészülnöm arra, ha jön egy. Hát ez csodálatos.

És igen, persze, tényleg sokat veszíthetek, legalábbis gondolom, mert olyan sokat még mindig nem veszítettem, de nekem ez valahogy még mindig jobban megéri. Ahelyett, hogy behajlított háttal tisztelném az ilyen szabályokat és az ilyen szabályokat hozó tanárokat, minden házi feladatom kész lenne, én lennék mindenki szemében a kisangyal, inkább mégis belemegyek ezekbe a helyzetekbe, inkább mégis lesz változatos a bizonyítványom, inkább fogok egy jót röhögni az ilyen tanárokon, és inkább elleszek a saját látásmódommal, gondolataimmal, eszemmel, műveltségemmel.

Ha nem is évenként, de elég rendszeresen megkaptam ezt: “Lehet, hogy itt alsó tagozatban ez a hozzáállás még működött, de felsőben ez nem lesz így jó!”, “Lehet, hogy ötödikben, hatodikban, hetedikben ez működött, de jövőre, nyolcadikban, a felvételi évében biztos nem fog!”, “Lehet, hogy általános iskolában elvoltál így, de gimnáziumban ezen változtatnod kell!”.

Nekem alsóban, felsőben, a felvételi évében, és a gimnázium első osztályában is működött ez.

Ez lesz a tizedik év, ahol működni fog.

Ez lesz a tizedik év, ahol inkább fogom magam jól érezni, mint görcsölni.

Ebben az évben is rendszeresek lesznek az olyan beszélgetések, hogy “Csak egy kicsit kéne máshogy.”. (Legalább most már egy jófej tanár mondja ezt nekem.)

Lehetne egy kicsit máshogy, de nem lesz kicsit máshogy.

Ez lesz a tizedik év, amiben jól fogom érezni magam ezzel a hozzáállással.

Augusztus 31-e van.

Szép tizedik év lesz ez.

balaton, nagy b-vel

Kaptam múltkor a dicséreteket, hogy milyen jó ötlet volt színekkel jelölni az embereket, így személyre szabott is volt a poszt, de szerintem kívülállóként is lehetett érteni.

Ezt a módszert most egy másikra váltjuk. Sosem szerettem megnevezni az embereket a posztokban, márpedig itt muszáj lesz valahogy hivatkozni a jónépre; Szülőanyám azt javasolta, használjak kezdőbetűket, és ez jó ötlet, annyira, hogy talán még további dicséreteket is kapok.

(Most jöttem vissza egy ilyen nyár végére becsúsztatott balatoni nyaralásból, vagy miből, többen voltunk, osztálytársakkal; csak hogy értsük az alaphelyzetet.)

Szóval, kezdőbetűk (érted, Balaton, nagy b-vel). Teljesen személyre szabott, a színek itt nem jók, nem lehet az embereket Mr Kéknek meg Ms Pirosnak nevezni. (Erről eszembe jut egy Tarantino-film.)

Szereplőink (mint a szereposztás a színlapon): meghívónk-vendéglátónk, P; padtársam, B; a legendássá vált palack eredeti célpontja, M (azért jóban vagyunk, ugye, milyen lelkiismeretesen jött utánam az igazgatóhoz); K, aki duplán is K, alliterál a neve (de jó is ez); K húga, M; és Dzs, akit azért hagytam a végére, mert én még az életben nem írtam le vagy mondtam ki a neved dzs-vel, de itt valahogy a „J” hülyén veszi ki magát. (Játsszunk azért a színekkel is.)

Basszus, így két M van… no, nem baj, az egyik fiú, a másik lány, majd egyértelműsítek.

Jelen van a történetben továbbá P öccse és húga is, akik viszont B Betűs Bonyodalmakat idéznének elő, illetve P anyukája is, aki pedig a többi betű közötti elvegyülés elkerülése érdekében nem kapja meg a maga betűjét. (Nehéz szülés volt ez a mondat.)

Én pedig maradok egyes szám első személyű narrátor.

A MÁV nagyon jó dolog. Olyannyira, hogy vonattal megyünk. 10:35-ös balatonfüredi vonat, Déli. (Most komoly információt adtam ki, ha valaki visszautazik az időben, elkaphat a pályaudvaron, csak végig kell próbálnia pár napot. Időutazás… na, erről majd később.) A 10:35-ös vonathoz 10 órás találkozót beszéltük meg >>a Délinél<< (a Déli nem olyan nagy, csak megtaláljuk egymást valahogy). Mondtam előre, hogy amíg esetleg sorban állunk, amíg kitaláljuk, kinek milyen kedvezmény jár, amíg együttesen megvesszük a jegyeket, amíg kitaláljuk, hogyan fizetünk, eltelik az a fél óra. De azt is mondtam, hogy mindenki hozzon mindent, amit MÁV bácsi kérhet, tehát személyit, diákot, útlevelet, jogosítványt, TAJ-kártyát, McDonald’s kupont és egy Shakespeare-összest, spanyolul. (Megkérdezem most már Jóapámat, van-e otthon spanyol Shakespeare-összesünk. Valószínűleg nincs.)

Én az „innen most tényleg nem késem el” eskümet (ami hasznos, ha vonattal mész valahová) kicsit eltúloztam, és már 9:30 körül ott voltam, majd szép lassan befutott M (a fiú), K, M (a lány) és Dzs is; P mint vendéglátó már lent volt Alsóörsön B-vel együtt, akinek ez valahogy máshogy alakult, és nem velünk együtt ment.

A vonaton négy összetartozó üres széket találtunk, ami azért jó, mert öten voltunk. Persze, miután szakszerűen megveszem a jegyeket, diákkedvezménnyel, Budapest bérlettel, én fizetem egybe, én navigálok a vonathoz, én rakom fel a csomagokat a polcra, persze én maradok ülőhely nélkül. Aztán K és Dzs megszánt és saját kényelmüket sutba vetve (verseket fogok írni) helyet szorítottak nekem a köztük lévő résben.

Na, megvolt a vonat, túl vagyunk a prológuson, haladjunk, mert itt ülhetünk napestig (tényleg verseket fogok írni).

Leszálltunk Alsóörsön, P, P anyukája, P húga és B már ott vártak minket, állomáson végig, zebrán át, utca, utca, utca, jobb kanyar (én pár nap után se nagyon igazodtam ki), községház (ugye, községház?), megérkeztünk.

Új építésű modern ház, két zuhanyzóval, mini billiárdasztallal, mondjuk én már a kétajtós jégadagolós hűtőnél elakadtam, B meg a mikrót nézte atomreaktornak.

Úgy raktuk össze az equipmentet, hogy mindig legyen mit csinálni, tehát a pókerkészlet, kártyatrükk, merevlemez kétszáz filmmel mind előkerült, no meg aztán ott van a Balaton is (nagy b-vel), mellesleg (de mondjuk volt olyan is, akinek elég lett volna P 4 (5? 6? Hülye vagyok?) éves húga is, elég lett volna neki szórakozásnak), de azért valahogy mindig becsúszott egy kis holtidő, mondjuk akkor, amikor mindenkinek szépen egyesével el kellett szánnia magát arra, hogy lemenjünk a partra, mert hogy én most nem, nincs kedvem, éhes vagyok, mit akarsz, akkor eszünk ott, de hideg a víz, akkor nem fürdesz, majd fekszel a napon, nincs is nap, de van, de ha nincs is, majd felöltözöl, és csak az igazán bevállalósak mennek be a vízbe…

(Igazán bevállalós csoport vagyunk, B kivételével az összes betűjelet kapott szereplő és P öccse is bejött a vízbe, bent voltunk kemény negyed órát, mondjuk, nem értem, augusztusban miért nincs valami normális hőmérséklete a víznek.)

…jó, akkor menjünk. Aztán majd ott eszünk. (Ebben diplomatikus kompromisszumra jutunk, szép lassan, na, ilyenkor van holtidő, ilyenkor nyomkodja mindenki a telefonját. Kivéve engem. De azért elvagyok én is, a mémek és videók kereszttüzében.)

Eszünk a parton, P anyukája kér egy korsó búzasört, kérdezi, hogy s mint szoktunk alkoholizálni, mindenki kifejti, hogy ő nem, ő csak egy kicsit, ő az életben soha, én alkalmanként, ő már volt hullarészeg, ha jól emlékszik (ez fiktív, ilyet senki nem mondott), de azért bele-bele iszogatunk a sörbe, K (duplán K) is, majd felnéz, elfintorodik, kérdem “Nem ittál még sört?”, válaszolja “Nem ittam még alkoholt.”, mire B felveti, biztos evett már valami alkoholos csokit, és tulajdonképpen az is számít, mire én felvetem, hogy a körömlakk-lemosóban is van alkohol, tehát ha belélegzed a gőzét tulajdonképpen az is számít.

Ettünk a parton, fagyoskodtunk a vízben, röplabdáztunk a parton, hazamentünk.

(Fogalmam sincs, mi melyik napon történt, összefolynak az események.)

Röplabdában profi vagyok, mindenkit elverek, ahogy billiárdban és pókerben is. (Ebből egyébként legalább egy igaz.)

Mert aztán csak előkerült a póker is. (Méghozzá kezdetben a Keresztapa zenéjére, amit valahogyan Dzs vetett fel, aztán vegyes filmzenékre.)

Este (egyik este) bográcsozunk, fiúk megrakják a tüzet (már aki), lányok felvágják a krumplit, meg hordják ki a dolgokat (tudom, jellemző) aztán eszünk.

Este, még estébb, filmnézés, azt hinnéd, hét ember nehezen jut dűlőre, hogy mit nézzen, de a Szigiben már bevált diktatórikus “most ezt fogjuk nézni” hatalom, amit a merevlemez tulajdonosaként gyakoroltam, itt is segített… Nem, egyébként ez nem igaz, Szigiben nem volt net, így csak rám lehetett támaszkodni filmes téren, itt volt, tehát simán le lehetett tölteni bármit. De nem nagyon vitatkoztunk, első este (ezt viszont tudom kívülről) megnéztük az Annabelle-t (horrorfilm, 2014, producere a Fűrész rendezője), Dzs és M (a lány) már látták, egybehangzó véleményük szerint “a sztori lapos, a jumpscare-ek jók”. Én már itt gyanakodtam, de nem is lett több a vártnál, az én véleményem szerint “az egész lapos, a jumpscare-eket nem nagyon lehet elrontani, az egész nem több halálig reklámozott kis költségvetésű horrornál”. Második este, a jó sztori érdekében javasoltam az Időhurok cé filmet (sci-fi, 2014, rendezőpárosa rendezi a most érkező Fűrész 8-at; én lassan már mindent a Fűrészhez kötök), ezt B, P és én láttuk, de többiek sem cáfoltak meg minket abban, hogy ez egy zseniális film, csak kicsit csorog a nyála az embernek a paradoxontól. B javaslatára megnéztük még az Ideglelés Csernobilbant, ehhez nem nagyon fűznék semmit, és az nálam komoly jelentéssel bír (fogok írni egy általánosságban a filmekről szóló posztot), és végre valahára megnéztem a két Alien előzményt, a Prometheust és a Covenantet, de fáradt vagyok most filmeket elemezgetni. (Ridley Scott tud valamit, csak lehet, elfáradt egy kicsit.)

Éjszakába nyúló filmezéseink után mindenki dőlt be az ágyba (ugye?), a fiúk a fiúk szobájában, a lányok a lányok szobájában (a kettőt K és M egy nappal korábbi távozása után összevontuk, minthogy megcsappant a lányok létszáma, és Dzs felvetette, hogy… ne foglaljunk annyi szobát…), hogy aztán 11-ig aludjunk, amit én ilyen helyeken nem szeretek, ilyen helyeken beállítok egy 7:30-as ébresztőt, hogy amikor a többiek kócosan kikóvályognak a konyhába, én már frissenmosottan kínálhassam őket kávéval. (Ez itt most mindössze egyszer sikerült.)

Balaton, filmnézés, billiárd, póker, jó kaja, istentudja mi, nagyon jó volt a dolog, de nyilván, az ilyen programokban az a legjobb, hogy sokan vagyunk együtt, mondják nekem többen is, milyen jó osztályom van nekem (tegyük hozzá, ez az osztály egyik szeglete), én is örülök, szóval P, B, M, M, K és Dzs, nagyon jók vagyunk.

Ahogy azt már megszoktuk, ez is kicsit gyorsan telt el (Dzs szerint: időszerűen), de hát most mit lehet tenni. Talán jövőre összehozzuk megint.

A bepakolás utolsó mozzanatánál, szemem fénye, a merevlemez berakásánál méreten felüli, mondhatni, >>csernobili<< pókot találtam a táskámon (“Egy kicsit megijedtem.”; ez nem specifikus idézet, biztos sokan mondták már, de megfelelő hangsúllyal eszedbe juthat egy jó magyar film… B rájött.), miközben mi, fiúk zsebkendős-vécénlehúzós és lepöckölős-agyonnyomós elméletekkel licitáltunk, Dzs, igaz, kissé tartózkodóan, de a természet legnagyobb szeretetével kapta fel a táskámat és rázta le róla a kertben a tényleg felháborítóan nagy pókot. Férfiúi mivoltunk itt meg is tört.

Hazafelé csak az okozott gondot, hogy csak átszállásos vonattal tudtunk jönni, de sebaj, már csak négyen voltunk, így mindenki kényelmesen elfért.

Ez is megvolt.

Eltelt.

Sőt.

Az egész rohadt nyár eltelt.

Sok bejegyzésötlet van még a fejemben, de talán az egyik a legégetőbb.

Tizedik: jövök már!

koronaőr akarok lenni

Voltam a Parlamentben. Á, bocs, Wikipédiának igaza van, az Országházban voltam, mert “a parlament az Országházban ülésező testület, az Országgyűlés megnevezése idegen szóval”.

Na. Szóval, sajtótájékoztatón voltam, én voltam a sajtó… vagy mi van.

Illetve nem én, hanem Drága Szülőanyám, de megkérdezte, nincs-e kedvem menni, mert tök vicces, meg azért mégis csak a Parlament (Országház), meg hogy amúgy is adnom kell neki egy kulcsot, szóval írjak egy e-mailt, regisztráljak, és menjek, szépen felöltözve.

Volt kedvem, meg biztos tök vicces, meg mégis csak a Parlament (ez már csak Parlament marad), meg a kulcs tényleg nálam van, szóval írtam e-mailt, regisztráltam, előkerestem a fehér ing-fekete nadrág-fekete cipő szettet, és mentem.

Ez most volt, aztán most ülök egy Costában, és írom, hogy ez milyen jó volt.

Azért a sajtótájékoztató, mert szépen elmondták, hogy lesz a tűzijáték 20-án, és hogy mik lesznek a programok egész nap, illetve kihirdették az ország tortája és az ország cukormentes tortája győzteseit.

11-kor kezdődött a dolog, akkorra kellett felérni a kupolacsarnok melletti kisebb terembe, így hát mi 11-kor komótosan kisétáltunk a Kossuth téri metróból, mert hát minek is sietni, gyorsan megkerüljük az egészet, a látogatóközpontnál megkérdezzük hol kell pontosan bemenni, aztán odamegyünk, személyi, ellenőrzés, fel a kupolacsarnokhoz, és max 5 perces késéssel ott is leszünk, nincs ebben semmi bonyolult.

Hogy hol és hogyan kell bemenni, azzal nem volt semmi gond, a látogatóközpont mellett rögtön, ahogy mondom, személyi, lista, ki van rajta, ki nem, bemegyünk, ellenőrzés, és ennyi.

Mi nem voltunk rajta a listán, ez volt az apró probléma, de nem baj, nem szabad megijedni, biztos csak valami félreértés, szóval várunk, amíg azzal szenvednek, hogy van egy másik lista is, és lehet, hogy ezzel lesz a gond, meg amúgy is, a nevek nincsenek ábécérendben, szóval szíves türelmüket kérjük. Egyébként a tűző napon, a betonon pózoló… kik ezek? Többek, mint biztonsági őrök, valami katonai kiképzéssel rendelkező gumibotos-pisztolyos valakik, akik ellenőrizgetik a listát, és engedik be a sajtót… szóval, róluk Szülőanyámnak eszébe jutott, hogy össze kéne írni a világ tíz legszarabb melóját; tényleg vicces volt nézni, ahogy a sorra jövő turisták angolul érdeklődnek a tíz méterrel arrébb lévő látogatóközpont holléte felől, ők meg mutogatós törtangollal sóhajtozva megmondják hogy “downstairs”.

Na, végül előkerült a megfelelő lista (gondolom, ahogy ki tudtam venni a turisták és a többi sajtós között angolul-magyarul ingázó beszédből, de lehet, hogy csak elfogyott a türelmük, aztán “Mindegy, menjenek!”), be az épületbe, lépcsőn le, security check, “Táska, zsebek tartalma, telefon, apró a futószalagra!”, fémdetektor (nem vagyunk terroristák), lépcsőn fel, plasztikkártya a nyakba, és lift.

Lift, szép szőnyegpadlóval, faragott-aranyozott díszek, templomi csend. Aztán folyosó, kupolacsarnok, Szent Korona, koronaőrök (ide majd még mindjárt visszajövünk), aztán kisebb terem, szép freskókkal, székek, tömeg, elöl asztal, tévé, kamerák… hát, sajtótájékoztató, na.

Mi vérprofik vagyunk, 11:20-kor elegánsan belépünk, nem maradtunk le semmiről, de a többiek láthatóan már ott várnak egy ideje, megállunk hátul, és két percre rá elkezdik.

Na, akkor mint sajtó, elmesélem, hogy az ígéretek szerint az idei tűzijáték minden eddiginél látványosabb lesz (ilyet még biztos nem ígértek soha), a teljes felszerelés 4,5 tonna, ebből 3 tonna robbanószer; a kilövési pontok pedig a Lánchíd és a Margit híd közti Dunaszakaszon lesznek, és kihangsúlyozták a biztonságot is, hogy az egész egyetlen gombnyomással leállítható lesz.

Eldicsekedtek tehát a dolog modernségével, de volt egy monológ arról is, hogy augusztus 20-a milyen fontos a magyar nép számára, mert hogy országalapító Szent István királyunk emlékére, és a többi; hogy aktuális is legyen a dolog, azt is felhozták, hogy az országot sújtó sok vész ellenére Magyarország úgy tudott évszázadokon át megmaradni, hogy a nép mindig megvédte határokat, így, hogy az ország további évszázadokig létezhessen, most a mi dolgunk ugyanezt tenni.

Aztán jött a Szent István napi-kenyér és a torták, az ország tortája kapcsán elhangzott az a mondat, hogy “A Balatoni Habos Mogyoró, mint győztes, a dél-balatoni termővidék csonthéjas gyümölcse, a mogyoró zamatát adja vissza.”. Pedig én nagyon arra számítottam, hogy a Balatoni Habos Mogyorónak barack, vagy esetleg karamell íze lesz, de úgy látszik, tévedtem.

“A nagyközönség a tortákat augusztus 19-étől kóstolhatja meg, önök persze szerencsések, már most ehetnek belőlük…”

Megcsapott az exkluzivitás szele…

Finom, egyébként tök finom, mondjuk a mogyorós rétegek közötti gyümölcsös réteg nem az én pályám, a cukormentes győztes (Pöttyös Panni), mint teljesen gyümölcsös torta meg abszolút nem az én pályám, de mind a kettő finom.

A kenyér meg… hát, figyelj, kenyér, arról én már végképp nem tudok többet mondani. Kenyér.

Elég nehéz volt úgy mozogni, hogy ne lógjak bele semmilyen képbe vagy felvételbe, de szerintem végül nem leszek benne a tévében, mint tébláboló háttérszereplő. Persze ki tudja.

Ettünk még pár szeletet a tortákból, volt ott egy impozáns kis terasz, kilátás a Duna felé, szóval nem volt rossz, de persze maga az épület is szép, belülről. Kívülről is, csak hát na.

A kenyér mellé kínált répás-uborkás tálakról még elvettem pár szebb salátalevelet, mire páran néztek, hogy mit lopom én a díszítőelemeket, de én megkívántam a salátát, ne nézzenek már.

Aztán visszamentünk a kupolacsarnokba, a turisták közé, megcsodáltuk a koronát (öt centis golyóálló üveg, nem szórakoznak a biztonsággal), Szülőanyám bővítette volna a “10 legszarabb meló” listáját, később a metrónál felfedezte a hasonlóságot a pózoló BKV ellenőr és a koronaőrök között, hogy egy helyben kell érzelemmentesen állni és figyelni kell valamire, de szerintem ezeket a koronaőröket jól megfizetik, és az értékes 10 helyünkből nem lehet rögtön kettőt a Parlamentben ellőni, szóval lehet, majd félállásban elmegyek koronát őrizni. (Igen. Félállásban.)

A Parlamentben amúgy nem spóroltak a díszítéssel, de ezzel persze nem mondok újat. Most már tényleg megnézem… Wikipédia… igen, valami ilyesmire emlékeztem: 40 kg aranyat használtak az egész épületben.

Aztán lassan elindultunk kifelé, megnéztük a Díszlépcsőt, aztán a fémdetektornál elvették a kártyánkat; kár, egy ilyen sajtókártya tök jó lenne, a filmekben, ha be kell lógni valahová, mindig az az egyik fő feladat, hogy ilyet kell szerezni.

Szóval, voltam a Parlamentben (Országházban), tájékoztattak, mint sajtót, jó volt, van egy feelingje.

Névnapom van ma, tehát ezt pont jól időzítették.

Készülök azzal a listával.

amilyennek a háborús filmeknek lenni kéne | Dunkirk

“400000 ember van ezen a parton.”

/Dönkerk/. Bevallom, egy darabig még én is rosszul ejtettem ki, de sajnálom, Franciaországban vagyunk.

Képzelem, ahogy Nolan nézi a klasszikusnak számító, de valójában gyenge háborús filmeket, olyanokat, mint amik a “Háborús klasszikusok” és hasonló című ötlemezes DVD-gyűjteményekben vannak, és hirtelen azt mondja: “Na, akkor most megmutatom, hogy is kell ezt csinálni.”

Ma néztem meg, tegnap volt a premier, olyan jó érzés ez. Még most gyorsan meg akartam írni, amíg friss az élmény.

Szóval, ez az a film, ami a valójában egyszerű alaptörténetet hihetetlen technikai-gyakorlati megoldásokkal mutatja be, úgyhogy ez az én asztalom.

Ez az a film, aminek az előzetesét Christopher Nolan eddigi filmjeivel összevetve nem értjük, mitől lesz jó, de miután láttuk, rájövünk, hogy az előzetes pontosan azt mutatta meg, amitől ez a film zseniális.

Ez az a film, amiben keveset beszélnek, de nem bánod.

Ez az a film, amire ha popcornnal ülsz be, nem fog elfogyni. Komolyan, valaki az elején nagy elánnal zörgött, ette a patogatottat, de a végén láttam, hogy egy az egyben kidobja.

Nna!

A film nem boncolgatja az alapsztorit, mondván, emlékezz törióráról, legyél töritanár, vagy nézz utána a helyzet pontos háttértörténetének, de én annyit, röviden: ez a Hitler tudott valamit. “Ha a franciák, monumentális, áthatolhatatlan védelmi vonalat építenek ki, és minden haderejüket ide vezénylik, nincs más teendőm, mint északról megkerülni a Maginot-vonalat, majd az utolsó pillanatban észbekapó franciákat és a segítségükre siető briteket Dunkirk-ben bekeríteni és megsemmisíteni.”

Szóval, ja.

“400000 ember van ezen a parton.”

Mielőtt elmentem volna a moziba, mivel már mindenki ezen izgult (konkrétan ez a nyár egyik legjobban várt filmje) elolvastam egy cikket, ami 10 olyan infót tartalmazott, amit érdemes tudni, mielőtt megnézed a Dunkirk-et.

Szóval, ez a film Christopher Nolan filmjei közül a Követés után a legrövidebb, 107 perc, ami az Eredet vagy a Csillagok között két és fél óra körüli játékidejét nézve tényleg nem hosszú.

Ehhez képest, Nolan ígérete szerint ez egy igen bonyolult szerkezetű film, amit egyesek elég nehezen hittek, szintén két korábbi filmjére visszagondolva. Azonban ez tényleg így van, és ne értsd félre, mint én, a filmnek nem a története a bonyolult, hanem a felépítése, a történetvezetése. Méghozzá azért, mert a film három szálon fut, melyek a film elején nevet is kapnak:

1. — A móló — egy hét
   A parton ragadt brit katona előbb egyedül, majd később társaival keres újabb és újabb hajókat a hazajutásra. Az események itt egy hétig tartanak.
2. — A tenger — egy nap
   Angliában a civil hajósokat arra kérik, segítsenek a rombolóhajóknak, és mentsék ki a parton ragadt katonákat; egy férfi a két fiával egy apró hajón Dunkirk felé tart, hogy segítsen. Ez a szál egy napig tart.
3. — A levegő — egy óra
   A brit gépek a levegőből védik a rombolóhajókat, de az üzemanyag kifogyóban, már csak egy óráig repülnek.

Na. Három, teljesen különböző idejű történetszál van összefésülve, míg a nézőnek az az érzése, mintha ezek egy időben játszódnának; érdekes volt például, amikor az átfedések miatt egy szereplő több helyen is felbukkant, és páran elég értetlenül néztek.

Az egyidejűség érzését példul úgy éri el a film, hogy a snittváltásnál, amikor egyik szálról áttérünk a másikra, a zene (a zene, a zene, mindjárt) megszakítás nélkül folytatódik.

A zene. Szintén előre elolvastam, Nolan jó szokásához híven a film zenéjét Hans Zimmer szerzi. Állítólag a rendező egyik órájának ketyegésére építették fel a zenét, ami nem olyan markáns, mint Zimmer egyéb zenéi, utólag nem tudok felidézni semmilyen konkrét témát, mégis zseniális, és tényleg, az alapjában hallatszik az óra ketyegése, ami elég egyszerűen leírja a németek által körbezárt part hangulatát.

Éééés… a kameramozgás.

Tényleg átérzel mindent, úgy érzed, mintha te is a sorban állnál a csónakokhoz, úgy érzed, mintha te is a csónakban imbolyognál, és igen, amikor a boldog katonák, akik már beleélték magukat a hazajutásba, levonulnak a hajó belsejébe, ahol pokrócot, teát, lekváros kenyeret osztanak, és a hajót, alighogy kifutott a tengerre, torpedó éri, te is érzed a pánikot, ahogy kialszanak a fények, elkezd beömleni a hideg víz, és a hajó maga alá gyűri a bentlévőket.

Kicsit Titanic feelingje van ennek.

Meg klausztrofób feelingje van.

Ez nem a te filmed. Már nem azért, mondom, zseniális, tetszene, de itt helyben még két klausztrofób-fulladásos jelenet jut eszembe.

A szereposztás most nem villog a sztároktól, talán Tom Hardy-t és Cillian Murphy-t érdemes megemlíteni, egyébként a színészek többsége frissen castingolt fiatal, ami végülis érthető, hiszen a II. világháborúban vagyunk. De ez nem is baj, a katonák névtelensége az egész filmet áthatja, így érezzük, hogy itt nem egy-egy személy a fontos, hanem az, hogy minél többen megmeneküljenek. (A film elején elhangzik, hogy Churchill 30000 katona megmentését várja el. Aztán kicsit másképp alakulnak a dolgok.)

Csak Michael Caine-t hiányoltam, aki egy ideje Nolan minden fimjében szerepelt, de most a kora miatt ez valósult meg.

Szóval igen, ez a film kilóg Christopher Nolan életművéből, mert most egy konkrét témát bemutató, csavaros történetű kosztümös film (A tökéletes trükk), kompakt univerzumú, zseniálisan felépített, csavaros történetű film (Eredet), vagy csavaros sci-fibe itatott emberi dráma (Csillagok között) helyett egyszerű történetet kapunk, úgy megvalósítva, hogy elhiggyük amit látunk.

Itt nem a történet csavaros, hanem a szerkezet.

Simán Oscar-gyanús, legjobb film és legjobb rendezés terén is.

Igen, így kéne kinézniük az átlag háborús filmeknek.

pozitív

Nem egészen állt még össze a fejemben ez a poszt, meg kicsit késő is van, de megpróbálok kihozni belőle valamit.

Nyár van! Nyáááááár! (“Röpke lepke száll…”)

Nem. Erről majd mindjárt.

Ez ilyen személyre szabott poszt lesz. Írnék ajánlást, de nem szeretek konkrétan megnevezni embereket, úgyhogy legyen az… hogy… hehe… “Játszunk egy játékot!”  Mindenkinek lesz egy színe, könnyű lesz kitalálni, kinek melyik.

Sokszínű poszt lesz ez.

Hűha. Hát ez aztán zseniális egy poén volt.

Szóval: nyáááááááááár van! Mondjuk, kicsit zavaró, hogy így belelábaltunk a júliusba, és egyelőre kicsit üres a nyár, de legalább lehet aludni. Már ha akarok aludni.

Jövőre megcsináljuk azt a 48 órát, ne félj. Csak rá kell készülni, előtte sokat kell aludni, aztán rendszeresen kell kávét inni, meg el kell foglalnunk magunkat valamivel. Ez a pókerezés nem rossz, csak épp nem szabad minden emelés előtt bealudni…

Csak 42 volt meg. (Vagy mennyi? 40? Ezt te számoltad.) Kicsit fáradt vagyok.

Na, hogy végre valami értelmeset is írjak (meg pozitívat, ugye?), voltam táborban. Hivatalos teljes nevén “Szigetszentmártoni tábor”, közismertebb rövid nevén “Szigi”.

Minden évben van ilyen, bezzeg akik már korábban is voltak, azok egész évben csak áradoztak, hogy ez milyen jó, főleg két ember (te és te), szóval a végére egész kíváncsi lettem, hogy milyen lesz.

És hát…

Na, a dolog úgy néz ki, hogy van a Duna mellett egy nagy füves placc, ahol szépen felállítjuk magunknak a sátrakat, meg van egy ház. Van egy móló is (vagy mi, stég… mi a különbség?), meg egy pingpongasztal (ezt meg egybe írjuk?), a közelben egy szabadstrand, meg egy bolt. És ennyi.

A program meg az, hogy eszünk, és elfoglaljuk magunkat önállóan.

Ez így nem tűnik soknak, mi? Hát pedig… (mielőtt lefejezne engem bárki, akinek most színessel írok), ezen a nyáron ennél jobb programom nem volt még.

Ami lehet, amiatt van, mert ezen kívül eddig nem volt semmi programom… De viccen kívül, tényleg jó volt.

Megérkeztünk (kék színű baráttommal, a “4-től lehet érkezni”-hez képest talán 4 óra 20 percre, pedig emlékszel, hogy izgultunk), felállítottuk a sátrat, a többiek is megjöttek… és huss. Most itt ülök, és siránkozom, hogy eltelt ez a hat nap. Inkább öt.

Az evéssel, beszélgetéssel, pingpongozással, film- és sorozatnézéssel, pókerezéssel, strandra menéssel pillanatok alatt elrepült az egész. Mondtam is, jövőre legyen minimum két hét, amit nyilván nem fogunk tudni megoldani, de jó lenne.

Igen, filmet is néztünk. Volt gép, projektor, hang- és közönséges fal, amire lehetett vetíteni. Néztünk Ponyvaregényt (nem mintha amúgy ilyen művészi társaság lennénk, de én vittem a filmeket, gondoltam hadd okosodjanak, lássák a Ponyvaregényt), meg Tökéletes trükköt, meg Kódjátszmát, meg Viharszigetet… ja, meg mind a hét Fűrészt, majd’ elfelejtettem.

(Hm… Fűrész. Én egyszer már láttam az összeset, és akkor is csak egy “Na, ez is megvolt” érzés maradt meg bennem, nem volt durva, de így, hogy társasággal néztem újra, abból, hogy mindenki más jelenetnél nyögött egyet és vett fel magzatpózt, rájöttem, hogy ezek a filmek nagyon szemét módon rámennek bizonyos gyakori félelmekre, úgy mint tériszony (ugye?), klausztrofóbia (ugye?), vagy bohócoktól való félelem (ugye?), ismertebb nevén kuloulrofóbia (ezt most próbált meg kiolvasni). Ja. Bocsánat, ezen már muszáj volt egy kicsit spekulálnom.)

Meg igen, sorozatot is néztünk, The Walking Dead (TWD, hogy örülj; bizony, csúnyán belehal a szülésbe), bár azt csak páran privátban, de azzal is ment az idő. (Amúgy… tényleg. Ha akarod nézni, gyere, csak szerintem nem túl szerencsés a 2-3. évadtól nézni egy sorozatot, úgy, hogy nem értesz belőle semmit. De ha gondolod, szeretettel várunk.)

Sátorban aludni is jó volt, ritkán csinálok ilyet, első nap még esett az eső, ami sátorban külön élvezet, már ha nem ázik be… Szép volt, ahogy a kisebb-nagyobb sátrak álltak egymás mellett azon a füves téren.

Apropó füves tér… Azt hinné az ember, egy csillogó fülbevalót még a fűben is könnyű megtalálni, de nem. Pedig azért kerestük egy darabig… Komolyan, vagy mi voltunk nagyon bénák, vagy a Mátrix baszakodott velünk, vagy nem tudom. Kedve támadt elsétálni.

Meg aztán osztályfőnökömmel… ne, “Drága Szülőanyám” után tartsuk a sablont: Drága Osztályfőnökömmel is tudtam beszégetni, nagyon kétes véleménye van az előző posztról, de ahogy éreztem, tudta értékelni, vele is megvitattuk a sztori részleteit, de aztán kért egy olyat, hogy írjak valami pozitívat is. Itt van: pozitív. Ez elég pozitív? Mert ez eddig szerintem olyan pozitív, mint… mint… (mint Lori terhességi tesztje, ugye? Ugye?)

Ígérem, jövőre nézünk Trainspottingot.

Aztán, igen, volt pingpongasztal is, mindenkit szétvertem, még alváshiányosan is, elvégre én profi vagyok.

Csónak is volt, mentünk evezni, elfelejtettem fürdőnadrágot venni, úgyhogy bementem ruhástul, aztán úsztam a csónak mögött (gyenge a sodrás, és tudok úszni, nem kell aggódni), csak aztán amikor visszaúsztam a partra, a mólónál (most akkor móló vagy stég?) kicsit sok volt a hínár… De a strand is vicces, van minden, kialakított part, büfé, pad, napozó emberek, csak épp egy tábla éktelenkedik ott “Nem kijelölt fürdőhely – Nem vizsgált vízminőség” felirattal, ami azt jelenti, hogy csupa kő az alja, de mindegy, nem szabad kényeskedni.

A reggeli simán sajt-sonka-kenyér volt, de aztán hozták az ebédet, teljesen oké, este meg mi csináltunk palacsintát, hot dogot, bográcsban azt, amit bográcsban szoktak csinálni (hú, de fáradt vagyok — mi ennek a neve?), vagy elmentünk lángost enni.

És… ja.

Ha így kifejtem, látszik, ez rendesen elviszi azt a hat napot. Inkább ötöt.

Maradtak az emlékek, meg a fejemben kattogó idézetek a filmekből (“Élet vagy halál: te döntheted el.”, “Ha valamelyik picsafejű megmoccan basszák meg, abban a pilanatban kinyírom az összes többi picsafejűt is basszák meg!”)

Basszus. Az ilyen posztok vége mindig az, hogy “összességében jó volt”. De ezt nem így akarom lezárni.

…

De ha ez egyszer tényleg kurva jó volt…

…

(Azért a Ponyvaregényes idézetre rá kellett most keresnem, most ki kell törölnöm az előzményekből, hogy “ha valamelyik picsafejű”.)

amúgy még élek

Vicces dolgok történnek.

Naaaagyon viccesek.

Áh, kezdjük elölről.

Az “amit a szexről megtanultunk” című posztot 2016 júliusában tettem közzé… és… hát, ja.

Ez így tíz hónap volt.

Sorry.

Nem fogok most magyarázkodni, Drága Szülőanyám is csak azt mondja, “Ne magyarázkodj, írj.”.

Na, jó csak egy kicsit.

Őőő… írói válság…(?) Nem volt ihlet. Sokáig. Pedig, így visszagondolva, lehetett volna miről írni, nem is keveset. Mondjuk, ennek a posztnak ez már a harmadik verziója, volt egy szeptemberben, új iskola, új tanárok, na meg csak úgy általában, miért nem volt poszt egész nyáron, de félkész maradt, aztán, volt egy januárban (asszem), már nem olyan új iskola, már nem olyan új tanárok, meg úgy általában, miért nem volt poszt fél évig, aztán van most ez… egyáltalán nem új iskola, és végképp nem új tanárok, meg úgy általában, miért nem volt poszt tíz hónapig.

Miért nem volt poszt tíz hónapig? Há’ most mondom, írói válság(?) Nincs ihlet, semmi ötlet. Most jött mind a kettő, egy műanyag palack és egy a dolgokat kicsit túlreagáló tesitanár képében. Nem tehetek róla, jött az ihlet, rám ugrott hátulról, ki kell ezt adni magamból. Ja, a tesitanáros-üveges sztorira még visszatérünk.

De tényleg, bőven lett volna miről írni. Végtére is, ez már gimnázium, meg minden (érted, kilencedikes lettem, gimnázium, érted, azért mondtam, hogy új tanárok, érted, csak a kezdeti “Hú, új iskola, új tanárok, mennyi izgalom, hú, de jó, írjunk posztot!” hozzáállás lesüllyedt a “Hagyjatok már meghalni…!” szintre, érted), aztán, közben 15 éves is lettem, jubileumi szám, gyönyörű, aztán, úgy általában a mindennapokról is lehet írni, ahogy eddig, aztán… Hát, nem tudom. Semmi nem forrt össze úgy, hogy poszt legyen belőle.

De most összejött.

Igen. Gimnázium. Elsőre jobban vette ki magát, mint az előző suli, meg másodjára is, aztán harmadjára is, és még mindig jobban veszi ki magát, jobb is, csak… izé…

Storytime…

Ki kéne fejteni ezt a tesiórás dolgot…

Fejtsük ki.

Itt van egy szép tornacsarnok, nem úgy mint általánosban, ennek a fele nagyobb, mint az ottani tornaterem, és ez mondjuk így jó összehasonlítás, mert itt fiú-lány bontás van tornaórán, általában le van ereszteve egy függöny középen, aztán egyik oldal a fiúké, másik a lányoké. Így mondjuk nem nagyobb a hely, mint általánosban, de legalább a 32 fős osztály (ötödikben is 32-en voltunk… ja, meg a 68-as, és a 17-es szám kísért mostanában, nagyon para…) helyett csak a felének (több mint a felének, több fiú van mint lány) kell beférnie ugyanakkora helyre.

Ez, a történet szempontjából, nem tudom, miért fontos…

Na, hogy egyik szavamat másikba ne öltsem (szófordulat), most hétfőn is mindenki — mármint hogy a fiúk — megvolt az öltözködéssel óra előtt (so-so), aztán ilyenkor van egy kis holtidő, amikor már a padon ülünk, de a tanár még nem jött be a terembe, aztán, amikor bejön, és megvan a tornasor, meg a “Hol leszünk ma, tanár úr? Műfüvön?” kérdés (merthogy van még kint egy műfüves pálya is), akkor szokott lenni még egy kis holtidő, amikor még gyorsan mindenki üldögél egy kicsit a padon, a tanár meg… hát, most épp a naplóba írt valamit. Na, ebben az ominózus két percben történt az, hogy én egyik (másik) osztálytársammal beszélgettem valamiről (asszem, a Ponyvaregényből idéztem valamit… talán az Ezékiel 25:17-et, ne kérdezd, miért), egészen pontosan a padon fekve, gondoltam, ha már mindenki szép békésen üldögél, meg teszi a semmit, akkor én már kimaxolom a dolgot. Bár, végtére is, nem volt mindenki olyan békés. Tudod, van ez a dolog, ez a bottle flip, fogsz egy palackot, alján valami löttyel, aztán megpróbálod úgy eldobni-megpörgetni, hogy megálljon a talpán; valaki, akivel egyébként jóban vagyok, jó poénnak tartotta, ha úgy dobja el a kezében lévő másfél literes palackot, hogy az pont rajtam álljon meg… mert érted, a padon feküdtem. Hát, én gyorsan kapcsoltam, elkaptam a palackot, és egy “nemá’hagyjá’má’takarodjál” mondanivalóval, fekvő pozícióból, nagyjából betájolva az illetőt, visszadobtam a palckot…

Hát, repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg (nem, ez továbbra is egy palack, és nem is volt olyan nehéz), mindenesetre nem ott állt meg ahol kellett volna, drága osztálytársamat talán húsz centivel tévesztettem el, és a palack végül a mögötte kb. másfél méterrel álló tanárt találta mellkason, aki a naplóba írt valamit.

Jó, én felfogtam az eseményeket, majd visszadőltem a padra, és a külvilágot nem is nagyon figyelve azt mondtam “Én.”, majd kicsit később azt mondtam “Jó, menjünk.”.

Útközben az igazgatói iroda felé már nem tudtam megállni a belső iróniát: egyrészt azt gondoltam, milyen fáradt vagyok, úgyhogy ha most kirúgnának, másnap nem kéne iskolába jönni, és otthon pihenhetnék, másrészt azt gondoltam, hogy hétvégén találkozom egy régi osztálytársammal, ha ezt elmondom neki, milyen jót fogunk röhögni. Ezen már csak dobott egy nagyot az, hogy közben a mellettem lépkedő tanár csak annyit mondott: “Javasolni fogom az azonnali kirúgásodat.”. Hát jó.

Az igazgatói iroda előtt tíz percet ácsorogtam, továbbra is (kinda) vidám hangulatban, majd azután, hogy az erdetileg célzott osztálytársam (egyébként nagyon lelkiismeretesen) megjelent, mondván, hogy “Ez az én hibám, nem érdekel, hogy mit kapok, csak téged ne rúgjanak ki…”, még tíz percet álltunk, és most már hangosan tudtam ironizálni.

Nem tudom, hogy ez ilyen nagy közönséget kíván e, vagy csak véletlenül voltak bent ennyien, de amikor beléptem az irodába, a tesitanár, az igazgató és az osztályfőnök mellet talán még ketten voltak bent. Pontos leírást kértek a jelenetről, az érintettek helyzetéről, a palckról, a palackban lévő lötty mennyiségéről, és tulajdonképpen minden technikai infóról, persze mindezt a megszokott és iróniaalapanyagnak szintén tökéletes Gestapo stílusban (amivel nyilván ösztönözni fognak engem a tiszteletre és megbánásra; persze, én már feljövetelnél bocsánatot kértem, gondoltam, alap, ha véletlenül eltalálsz valakit egy palackkal, bocsánatot kérsz), de ezt ne is húzzuk, a dolog vége egy igazgatói intő lett, minden bizonnyal tesitanárom legnagyobb sajnálatára. Bocsánat, legközelebb megpróbálom direkt kirúgatni magam.

Szépen eltelt az óra, amikor visszaindultam az öltözőbe, épp kicsengettek, aztán persze tízszer el kellett mondanom, mi történt az igazgatónál (nem beszélve a lányokról, akiknek az alaphelyzetet is fel kellet vázolni), csak hogy megkapjam az “Igazgatói? Ezért?” típusú, értetlenkedő együttérzést, ami úgy kellett, mint egy falat kenyér.

Nem, nem kellet úgy.

Még utólag fel is tettem a kérdést: “Miért is rossz nekem, ha intőt kapok?”. Persze rögtön mondták, hogy ez benne lesz a tizenkettedikes bizonyítványomban, ami szintén nem nagyon ijesztett meg, aztán belegondoltam, hogy minden bizonnyal, aki mellé írja a kis szöveget, hogy miért is kaptam intőt, annak lesz kreativitása és “Tornaórán palackkal dobálózott” helyett “Tettlegesen bántalmazta tanárát” fog megjelenni a bejegyzés mellett. Ja, meg amikor kinyitottam az ablakot… áh, ezt előbb befejezem.

De legalább ezek az “ezért?” típusú megbotránkozások megerősítettek abban, hogy nem csak én érzem úgy, hogy ez egy kicsit túl lett reagálva. Na, de erre is választ kaptam, mert az igazgató a beszélgetés végén még felvetett valamit…

(Mondjuk, a “Javasolni fogom az azonnali kirúgásodat.” megszólalás után már gyanakodhattam volna.)

…azalatt a sacc per kábé húsz perc alatt, amíg én az iroda előtt várakoztam, szépen kitárgyalták a dolgokat, és született egy alternatív variáció is, erre kérdezett rá az igazgató úr: “Te, figyelj csak, biztos, hogy ebben a dologban, hogy megdobtad a tanár urat, nem volt semmiféle tudatosság? Mert ha eltalálod, akkor utána már könnyen lehet mondani, hogy te nem is őt akartad…”.

Áhh.

Ja.

És ezt, állítólag, ha nem is hangosan kimondva, de elég erősen utalgatva, maga a tanár úr vetette fel.

Aminek lehet, az az oka, hogy ő engem már régen elkönyvelt egy erőszakos hajlamú és kezelhetetlen gyereknek, akinek az a végső célja, hogy megölje őt, de előfordulhat, hogy egészen egyszerűen a jegybeírás (vagy nem tudom mi) közben felé repülő, majd őt mellkason találó palackból, valamint a még felemelt kézzel őt néző, majd finom mosollyal (“Esküszöm, csak én lehetek ilyen szerencsétlen…”) a padra visszadőlő diák látványából nem balesetre asszociált… ki tudja…

Na, a lényeg, hogy elég nyomatékosan megmondtam, hogy nem, ez egy baleset volt, de nem úgy tűnt mintha igazán meg győztem volna őket… amit mondjuk azért nem teljesen értek, mert az időközben felbukkant osztálytársam is elmondta, hogy mi történt; azt még so-so megértem, hogy elképzelhetőnek tartják, hogy én okosan kiterveltem, hogy megdobom a tanár urat egy palackkal (állítólag volt valami konfliktus az óra elején köztem és a tanár között, erre mondjuk én nem emlékszem, de ha ők mondják, biztos, és ez adott okot nekem a dobálózásra), de abban, hogy mi ketten kiterveltük, hogy én megdobom a tanárt, aztán azt mondom, hogy nem is őt akartam, és akkor most ketten végrehajtottuk ördögi tervünket… ebben már érzek egy kis paranoiát.

Na, mindegy, ez van. Nem feszítettek keresztre. Pedig nagyon  akartak.

Ja, igen és akkor még az ablaknyitás.

Hehe.

Félévkor jött egy új informatikatanár. Mármint hogy nem jött, csak minket kezdett el tanítani.

Előtte volt egy tök normális tanárunk, bár voltak néha furcsaságai (egyszer például arról beszélt, hogy a Jegyzettömb .txt formátuma csak szöveget tud eltárolni, meg persze a sortöréseket, de semmilyen formázási lehetőség nincs benne, tehát nem lehet benne félkövérré tenni, dőltté tenni stb., mire én mondtam, hogy “De tanárnő, bizony lehet!”; nem hitte el és fogadott velem egy kocka csokiban, közben már valaki nyitotta is meg a Jegyzettömböt, és mutatta, hogy külön ablaka van a formázásnak, és még betűtípust is lehet váltani; aztán hozta is csokit, finom volt, pálinkával volt töltve), de alapvetően jófej volt. Aztán, félévkor (úgy tudom) nyugdíjba ment, és jött ez a másik.

Hú, hallod.

Ez még talán februárban volt: van egy 25 négyzetméteres terem. És van benne 20 gép (kb.). 20 gép 20 hűtőrendszerrel. Léghűtéses gépek, érted, úgy működik, hogy egy ventilátor beszívja a hideg levegőt, a meleg alkatrészek leadják a hőt, a másik oldalon meg jön ki a meleg levegő. Ezt persze még a gép is hűti valahogy, de a lényeg az, hogy ez a hideg vagy elviselhető hőmérsékletű levegőből elég gyorsan meleget csinál, ami mellé még fújja szét a port is. Ehhez még add hozzá, hogy bezsúfolódunk 16-an a terembe. Érted, mire próbálok kilyukadni? Igen, levegőtlenség van.

Nem kellett hozzá két perc, hogy páran elkezdjék kérlelni az ablakhoz közel ülőket: “Nyisd ki!”. Én pont az ablak mellett ülök, nyilván nyitottam volna rögtön, nekem se jó ez… de akkor egy hatalmasat rivall a tanár “Nem nyitod ki!”. Kérdem: “Miért?”, de választ nem kaptam. Egy percre rá megkérdeztem megint: “Tanárnő, miért nem nyithatom ki az ablakot?”, de választ megint nem kaptam (persze ez is egy fajta válasz volt; “Mert azt mondtam!”), úgyhogy rá két percre fogtam magam és amíg a tanárnő a terem másik végében segített valakinek, gyorsan kinyitottam az ablakot.

Hát, azt aláírom, nagy volt a huzat. El is szállt pár papír. A tanárnő persze erre már felkapta a fejét, utólag valaki még parodizálta is, hogy kicsit olyan volt, mint a vámpír, akire rásüt a nap: “Csuuukd beeee!!!”, de én csak végignéztem a termen, és azt az élvezetet figyelembe véve, ami a friss levegő hatására kiült mindenkinek az arcára, csak annyit mondtam: “Tanárnő, még húsz másodperc, és úgy kiszellőzik a terem, jobb se kell!”.

Erre csak egy osztályfőnökit kaptam. Ez azóta legendássá vált, ahogyan mindenki azon poénkodik, hogy vajon az informatikatanár hogyan ment oda az ofőhöz: “Ez a gyerek kinyitotta az ablakot! Felháborító!”.

“Osztályfőnöki figyelmeztető. Oka: informatikaórán ablakot nyitott.”

Ja, nem, várj:

“Osztályfőnöki figyelmeztető. Oka: Informatikaórán megtagadta tanára utasítását.”

Csak azt mondd meg nekem: ha nem akarod, hogy egy diák kinyissa az ablakot, mit mondasz, miért ne? “Légyszíves ne nyisd ki, mert nagy odakint a szél, és még mindig jobb így, mint ha itt repkednének a papírok.” Vaaaagy… “Ne nyisd ki, mert csak. Mert én tanár vagyok és azt mondtam.” Őszintén.

Éééééés… most jöhet a hegyibeszéd: “Miért dobálózol palackkal órán?”, “Hogy került egyáltalán hozzád?”, “Tiéd volt egyáltalán?”, (amúgy nem), “Miért nyitod ki az ablakot, ha a tanár azt mondja, ne tedd?”.

Hát, kérlek… olvasd újra a posztot.

amit a szexről megtanultunk

Ez nem nekünk való téma, ez árt a lelkünknek. Túl sok helyről, túl rossz formában hallunk erről. Ez egy tabu téma. Erről még nem kell tudnunk.

Én átlátok a sémán.

Hatodik osztály végén beküldtek egy pszichológust hozzánk, hogy világosítson fel minket. Két csoportra osztottak minket, mindkettőnek ugyanazt monda el a nő. Amúgy egész értelmes volt. A “csoportbontás” oka az volt, hogy előre sejtették, mi lesz abból, ha az egész osztályt beterelik egy szobába, és a szexualitásról kezdenek el beszélni. Így is ugyanaz lett, csak kisebb mértékben. Volt, aki lufit fújt az óvszerből, volt, aki olyan kínosnak érezte a témát, hogy inkább végigpofázta az egészet, és volt, aki azt mondta, hogy a szülei szerint ez nem neki való, és inkább ki szeretne menni. Nem engedték.

Maga a felvilágosítás kicsit olyan volt, mintha valami kísérletben vennénk részt, ami az agyi működés kutatására irányul. A pszichológus papírokat tett elénk a földre, mindegyiken egy szó állt. A feladat az volt, hogy mondjuk el, mi jut eszünkbe róla. Érdekes, hogy volt olyan szó, ami a biológiai részre korlátozódott, és volt, ami inkább a hétköznapokra. Így került egymás mellé a “menstruáció” és a “pornó”, az “intimitás” és az “orgazmus”. Valójában az volt a feladat igazi lényege (szerintem), hogy kiderüljön, mennyire vagyunk tájékozottak, csak épp kicsit egy kihallgatásra hasonlított volna, ha az az instrukció, hogy “Mondd el mit tudsz ezekről!”.

Azért mondom, hogy átlátok a sémán, mert ugyan sok volt az utalás, a biológiai aktus taglalásába még nagy vonalakban sem mentünk bele. Így még azoknak a szegényeknek sem kellett sokkot kapniuk, akik szerit ez nem nekik való. Tehát végül ez a felvilágosítás inkább egy amolyan felkészítés volt a szörnyű biológiai igazságra. Egy lelki “megbarátkoztatás” a gondolattal. Ez volt az első fázis.

A szörnyű igazság ideje pedig nyolcadikban érkezett el; ez volt a biológiakönyv utolsó fejezete.

Minthogy az én osztályfőnököm tartotta a biológiaórákat, nagyon is vártam ezt a fejezetet; kíváncsi voltam rá, milyen formában beszél erről a témáról. Bár volt sejtésem.

De csalódnom kellett. Nem jutottunk idáig a tananyagban. Csak majdnem.

Inkább mondom azt, hogy belekezdtünk a fejezetbe, de a szexualitás pontos fogalmát taglaló, és azt a tizenévesek (hű, de gyűlölöm ezt a szót) lelki világába beillesztő leckéhez már nem jutottunk el.

A fejezet egyébként öt leckéből állt, ezek a következők:

A férfi

Jó, ez megvolt, nem nagy cucc. Hímvessző, herecsatorna, hímivarsejt, ondó, kijut a külvilágra, nemi hormonok, testi változások, vége. Ugyanez volt a helyzet

A nő

című leckénél is, csak ott nyilván a menstruációról, a petefészekről és a hüvelyről volt szó, de itt se m volt még semmi komoly. Persze, ha volt olyan az osztályban, aki még nem tudta volna, mi is történik (és volt), az is össze tudta adni a kettőt meg a kettőt, de az igazán nagy cucc ezután jött volna

A szexualitás

című ominózus leckénél. Na idáig nem jutottunk el. Ami furcsa volt. Merthogy korábban minden évben befejeztük a könyvet. Még maradt is idő utána bőven. Ráadásul ez nem is volt egy hosszú könyv. Igen, itt arról volt szó, hogy az én osztályfőnököm direkt lassította az anyagot, hogy ne jussunk el idáig.

Lehet, hogy ez nagyon összeesküvéselméletnek hangzik, de két órát elpazarolni A férfi című leckére, majd még dolgozatot is íratni belőle… itt valami nem stimmel.

Pedig pontosan ugyanolyan gépiességgel elmondhatta volna ezt a leckét is mint a többit.

“A serdülőkorúak a felerősödő nemi vágyat gyakran önkielégítéssel (maszturbálással) vezetik le. Ez fontos lehet az átmeneti időszakban, mert feloldja a pillanatnyi feszültséget, így megóv a felelőtlen cselekedettől és annak következményeitől.”

Hát ezt így nem kunszt felolvasni, vagy kicsit átalakítva saját szavakkal elmondani, én megtartok egy ilyen órát!

De, persze megértem az igazi okot; a könyvben sehol sincsen konkrétan leírva a szexuális aktus pontos értelme, és nyilván ez a lecke követelte volna meg a tanártól, hogy ő elmondja.

Jó, tehát ha mondjuk feltesszük, hogy az osztályfőnököm nem direkt késleltette az anyagot (pedig de), akkor is nagyon örült neki, hogy nem kellett erről beszélnie.

Fontos még megemlíteni a könyvben található “SZEX ABC” névre hallgató kisszótárat, ami nm válogat: benne van a homoszexualitás, a pornográfia, a biszexuáis, az abortusz és egyebek. Na de!

“Transzszexuális: olyan személy, aki nem tudja a saját nemét elfogadni.”

Hát ez így elég szűkszavú.

“Transzvesztitizmus: másik nem ruhájának viselése és abban való szeretkezés.”

Mi van?! Megnézem az Eurovisiont, már többet tudok!

“Kokott: kacér, tetszeni vágyó nő.”

Ez hogy kerül ide?

“Klimax: a menstruáció befejezése.”

Ez így nem igaz.

Jó. Nem jutottunk el ehhez a leckéhez.

Így a mai napig nem tudom, mi történik a szexuális aktus során