amúgy még élek

Vicces dolgok történnek.

Naaaagyon viccesek.

Áh, kezdjük elölről.

Az “amit a szexről megtanultunk” című posztot 2016 júliusában tettem közzé… és… hát, ja.

Ez így tíz hónap volt.

Sorry.

Nem fogok most magyarázkodni, Drága Szülőanyám is csak azt mondja, “Ne magyarázkodj, írj.”.

Na, jó csak egy kicsit.

Őőő… írói válság…(?) Nem volt ihlet. Sokáig. Pedig, így visszagondolva, lehetett volna miről írni, nem is keveset. Mondjuk, ennek a posztnak ez már a harmadik verziója, volt egy szeptemberben, új iskola, új tanárok, na meg csak úgy általában, miért nem volt poszt egész nyáron, de félkész maradt, aztán, volt egy januárban (asszem), már nem olyan új iskola, már nem olyan új tanárok, meg úgy általában, miért nem volt poszt fél évig, aztán van most ez… egyáltalán nem új iskola, és végképp nem új tanárok, meg úgy általában, miért nem volt poszt tíz hónapig.

Miért nem volt poszt tíz hónapig? Há’ most mondom, írói válság(?) Nincs ihlet, semmi ötlet. Most jött mind a kettő, egy műanyag palack és egy a dolgokat kicsit túlreagáló tesitanár képében. Nem tehetek róla, jött az ihlet, rám ugrott hátulról, ki kell ezt adni magamból. Ja, a tesitanáros-üveges sztorira még visszatérünk.

De tényleg, bőven lett volna miről írni. Végtére is, ez már gimnázium, meg minden (érted, kilencedikes lettem, gimnázium, érted, azért mondtam, hogy új tanárok, érted, csak a kezdeti “Hú, új iskola, új tanárok, mennyi izgalom, hú, de jó, írjunk posztot!” hozzáállás lesüllyedt a “Hagyjatok már meghalni…!” szintre, érted), aztán, közben 15 éves is lettem, jubileumi szám, gyönyörű, aztán, úgy általában a mindennapokról is lehet írni, ahogy eddig, aztán… Hát, nem tudom. Semmi nem forrt össze úgy, hogy poszt legyen belőle.

De most összejött.

Igen. Gimnázium. Elsőre jobban vette ki magát, mint az előző suli, meg másodjára is, aztán harmadjára is, és még mindig jobban veszi ki magát, jobb is, csak… izé…

Storytime…

Ki kéne fejteni ezt a tesiórás dolgot…

Fejtsük ki.

Itt van egy szép tornacsarnok, nem úgy mint általánosban, ennek a fele nagyobb, mint az ottani tornaterem, és ez mondjuk így jó összehasonlítás, mert itt fiú-lány bontás van tornaórán, általában le van ereszteve egy függöny középen, aztán egyik oldal a fiúké, másik a lányoké. Így mondjuk nem nagyobb a hely, mint általánosban, de legalább a 32 fős osztály (ötödikben is 32-en voltunk… ja, meg a 68-as, és a 17-es szám kísért mostanában, nagyon para…) helyett csak a felének (több mint a felének, több fiú van mint lány) kell beférnie ugyanakkora helyre.

Ez, a történet szempontjából, nem tudom, miért fontos…

Na, hogy egyik szavamat másikba ne öltsem (szófordulat), most hétfőn is mindenki — mármint hogy a fiúk — megvolt az öltözködéssel óra előtt (so-so), aztán ilyenkor van egy kis holtidő, amikor már a padon ülünk, de a tanár még nem jött be a terembe, aztán, amikor bejön, és megvan a tornasor, meg a “Hol leszünk ma, tanár úr? Műfüvön?” kérdés (merthogy van még kint egy műfüves pálya is), akkor szokott lenni még egy kis holtidő, amikor még gyorsan mindenki üldögél egy kicsit a padon, a tanár meg… hát, most épp a naplóba írt valamit. Na, ebben az ominózus két percben történt az, hogy én egyik (másik) osztálytársammal beszélgettem valamiről (asszem, a Ponyvaregényből idéztem valamit… talán az Ezékiel 25:17-et, ne kérdezd, miért), egészen pontosan a padon fekve, gondoltam, ha már mindenki szép békésen üldögél, meg teszi a semmit, akkor én már kimaxolom a dolgot. Bár, végtére is, nem volt mindenki olyan békés. Tudod, van ez a dolog, ez a bottle flip, fogsz egy palackot, alján valami löttyel, aztán megpróbálod úgy eldobni-megpörgetni, hogy megálljon a talpán; valaki, akivel egyébként jóban vagyok, jó poénnak tartotta, ha úgy dobja el a kezében lévő másfél literes palackot, hogy az pont rajtam álljon meg… mert érted, a padon feküdtem. Hát, én gyorsan kapcsoltam, elkaptam a palackot, és egy “nemá’hagyjá’má’takarodjál” mondanivalóval, fekvő pozícióból, nagyjából betájolva az illetőt, visszadobtam a palckot…

Hát, repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg (nem, ez továbbra is egy palack, és nem is volt olyan nehéz), mindenesetre nem ott állt meg ahol kellett volna, drága osztálytársamat talán húsz centivel tévesztettem el, és a palack végül a mögötte kb. másfél méterrel álló tanárt találta mellkason, aki a naplóba írt valamit.

Jó, én felfogtam az eseményeket, majd visszadőltem a padra, és a külvilágot nem is nagyon figyelve azt mondtam “Én.”, majd kicsit később azt mondtam “Jó, menjünk.”.

Útközben az igazgatói iroda felé már nem tudtam megállni a belső iróniát: egyrészt azt gondoltam, milyen fáradt vagyok, úgyhogy ha most kirúgnának, másnap nem kéne iskolába jönni, és otthon pihenhetnék, másrészt azt gondoltam, hogy hétvégén találkozom egy régi osztálytársammal, ha ezt elmondom neki, milyen jót fogunk röhögni. Ezen már csak dobott egy nagyot az, hogy közben a mellettem lépkedő tanár csak annyit mondott: “Javasolni fogom az azonnali kirúgásodat.”. Hát jó.

Az igazgatói iroda előtt tíz percet ácsorogtam, továbbra is (kinda) vidám hangulatban, majd azután, hogy az erdetileg célzott osztálytársam (egyébként nagyon lelkiismeretesen) megjelent, mondván, hogy “Ez az én hibám, nem érdekel, hogy mit kapok, csak téged ne rúgjanak ki…”, még tíz percet álltunk, és most már hangosan tudtam ironizálni.

Nem tudom, hogy ez ilyen nagy közönséget kíván e, vagy csak véletlenül voltak bent ennyien, de amikor beléptem az irodába, a tesitanár, az igazgató és az osztályfőnök mellet talán még ketten voltak bent. Pontos leírást kértek a jelenetről, az érintettek helyzetéről, a palckról, a palackban lévő lötty mennyiségéről, és tulajdonképpen minden technikai infóról, persze mindezt a megszokott és iróniaalapanyagnak szintén tökéletes Gestapo stílusban (amivel nyilván ösztönözni fognak engem a tiszteletre és megbánásra; persze, én már feljövetelnél bocsánatot kértem, gondoltam, alap, ha véletlenül eltalálsz valakit egy palackkal, bocsánatot kérsz), de ezt ne is húzzuk, a dolog vége egy igazgatói intő lett, minden bizonnyal tesitanárom legnagyobb sajnálatára. Bocsánat, legközelebb megpróbálom direkt kirúgatni magam.

Szépen eltelt az óra, amikor visszaindultam az öltözőbe, épp kicsengettek, aztán persze tízszer el kellett mondanom, mi történt az igazgatónál (nem beszélve a lányokról, akiknek az alaphelyzetet is fel kellet vázolni), csak hogy megkapjam az “Igazgatói? Ezért?” típusú, értetlenkedő együttérzést, ami úgy kellett, mint egy falat kenyér.

Nem, nem kellet úgy.

Még utólag fel is tettem a kérdést: “Miért is rossz nekem, ha intőt kapok?”. Persze rögtön mondták, hogy ez benne lesz a tizenkettedikes bizonyítványomban, ami szintén nem nagyon ijesztett meg, aztán belegondoltam, hogy minden bizonnyal, aki mellé írja a kis szöveget, hogy miért is kaptam intőt, annak lesz kreativitása és “Tornaórán palackkal dobálózott” helyett “Tettlegesen bántalmazta tanárát” fog megjelenni a bejegyzés mellett. Ja, meg amikor kinyitottam az ablakot… áh, ezt előbb befejezem.

De legalább ezek az “ezért?” típusú megbotránkozások megerősítettek abban, hogy nem csak én érzem úgy, hogy ez egy kicsit túl lett reagálva. Na, de erre is választ kaptam, mert az igazgató a beszélgetés végén még felvetett valamit…

(Mondjuk, a “Javasolni fogom az azonnali kirúgásodat.” megszólalás után már gyanakodhattam volna.)

…azalatt a sacc per kábé húsz perc alatt, amíg én az iroda előtt várakoztam, szépen kitárgyalták a dolgokat, és született egy alternatív variáció is, erre kérdezett rá az igazgató úr: “Te, figyelj csak, biztos, hogy ebben a dologban, hogy megdobtad a tanár urat, nem volt semmiféle tudatosság? Mert ha eltalálod, akkor utána már könnyen lehet mondani, hogy te nem is őt akartad…”.

Áhh.

Ja.

És ezt, állítólag, ha nem is hangosan kimondva, de elég erősen utalgatva, maga a tanár úr vetette fel.

Aminek lehet, az az oka, hogy ő engem már régen elkönyvelt egy erőszakos hajlamú és kezelhetetlen gyereknek, akinek az a végső célja, hogy megölje őt, de előfordulhat, hogy egészen egyszerűen a jegybeírás (vagy nem tudom mi) közben felé repülő, majd őt mellkason találó palackból, valamint a még felemelt kézzel őt néző, majd finom mosollyal (“Esküszöm, csak én lehetek ilyen szerencsétlen…”) a padra visszadőlő diák látványából nem balesetre asszociált… ki tudja…

Na, a lényeg, hogy elég nyomatékosan megmondtam, hogy nem, ez egy baleset volt, de nem úgy tűnt mintha igazán meg győztem volna őket… amit mondjuk azért nem teljesen értek, mert az időközben felbukkant osztálytársam is elmondta, hogy mi történt; azt még so-so megértem, hogy elképzelhetőnek tartják, hogy én okosan kiterveltem, hogy megdobom a tanár urat egy palackkal (állítólag volt valami konfliktus az óra elején köztem és a tanár között, erre mondjuk én nem emlékszem, de ha ők mondják, biztos, és ez adott okot nekem a dobálózásra), de abban, hogy mi ketten kiterveltük, hogy én megdobom a tanárt, aztán azt mondom, hogy nem is őt akartam, és akkor most ketten végrehajtottuk ördögi tervünket… ebben már érzek egy kis paranoiát.

Na, mindegy, ez van. Nem feszítettek keresztre. Pedig nagyon  akartak.

Ja, igen és akkor még az ablaknyitás.

Hehe.

Félévkor jött egy új informatikatanár. Mármint hogy nem jött, csak minket kezdett el tanítani.

Előtte volt egy tök normális tanárunk, bár voltak néha furcsaságai (egyszer például arról beszélt, hogy a Jegyzettömb .txt formátuma csak szöveget tud eltárolni, meg persze a sortöréseket, de semmilyen formázási lehetőség nincs benne, tehát nem lehet benne félkövérré tenni, dőltté tenni stb., mire én mondtam, hogy “De tanárnő, bizony lehet!”; nem hitte el és fogadott velem egy kocka csokiban, közben már valaki nyitotta is meg a Jegyzettömböt, és mutatta, hogy külön ablaka van a formázásnak, és még betűtípust is lehet váltani; aztán hozta is csokit, finom volt, pálinkával volt töltve), de alapvetően jófej volt. Aztán, félévkor (úgy tudom) nyugdíjba ment, és jött ez a másik.

Hú, hallod.

Ez még talán februárban volt: van egy 25 négyzetméteres terem. És van benne 20 gép (kb.). 20 gép 20 hűtőrendszerrel. Léghűtéses gépek, érted, úgy működik, hogy egy ventilátor beszívja a hideg levegőt, a meleg alkatrészek leadják a hőt, a másik oldalon meg jön ki a meleg levegő. Ezt persze még a gép is hűti valahogy, de a lényeg az, hogy ez a hideg vagy elviselhető hőmérsékletű levegőből elég gyorsan meleget csinál, ami mellé még fújja szét a port is. Ehhez még add hozzá, hogy bezsúfolódunk 16-an a terembe. Érted, mire próbálok kilyukadni? Igen, levegőtlenség van.

Nem kellett hozzá két perc, hogy páran elkezdjék kérlelni az ablakhoz közel ülőket: “Nyisd ki!”. Én pont az ablak mellett ülök, nyilván nyitottam volna rögtön, nekem se jó ez… de akkor egy hatalmasat rivall a tanár “Nem nyitod ki!”. Kérdem: “Miért?”, de választ nem kaptam. Egy percre rá megkérdeztem megint: “Tanárnő, miért nem nyithatom ki az ablakot?”, de választ megint nem kaptam (persze ez is egy fajta válasz volt; “Mert azt mondtam!”), úgyhogy rá két percre fogtam magam és amíg a tanárnő a terem másik végében segített valakinek, gyorsan kinyitottam az ablakot.

Hát, azt aláírom, nagy volt a huzat. El is szállt pár papír. A tanárnő persze erre már felkapta a fejét, utólag valaki még parodizálta is, hogy kicsit olyan volt, mint a vámpír, akire rásüt a nap: “Csuuukd beeee!!!”, de én csak végignéztem a termen, és azt az élvezetet figyelembe véve, ami a friss levegő hatására kiült mindenkinek az arcára, csak annyit mondtam: “Tanárnő, még húsz másodperc, és úgy kiszellőzik a terem, jobb se kell!”.

Erre csak egy osztályfőnökit kaptam. Ez azóta legendássá vált, ahogyan mindenki azon poénkodik, hogy vajon az informatikatanár hogyan ment oda az ofőhöz: “Ez a gyerek kinyitotta az ablakot! Felháborító!”.

“Osztályfőnöki figyelmeztető. Oka: informatikaórán ablakot nyitott.”

Ja, nem, várj:

“Osztályfőnöki figyelmeztető. Oka: Informatikaórán megtagadta tanára utasítását.”

Csak azt mondd meg nekem: ha nem akarod, hogy egy diák kinyissa az ablakot, mit mondasz, miért ne? “Légyszíves ne nyisd ki, mert nagy odakint a szél, és még mindig jobb így, mint ha itt repkednének a papírok.” Vaaaagy… “Ne nyisd ki, mert csak. Mert én tanár vagyok és azt mondtam.” Őszintén.

Éééééés… most jöhet a hegyibeszéd: “Miért dobálózol palackkal órán?”, “Hogy került egyáltalán hozzád?”, “Tiéd volt egyáltalán?”, (amúgy nem), “Miért nyitod ki az ablakot, ha a tanár azt mondja, ne tedd?”.

Hát, kérlek… olvasd újra a posztot.