fordulatos könnyedség | Tökéletlenek

Voltam megint színházban (mostanában elég sokat vagyok). Tökéletlenek, Centrál Színház, Szikszai Rémusz rendezése, főpróba. Főpróba, úgyhogy egy rossz szavam nem lehet.

Nem is nagyon lenne, amúgy sem, jól szórakoztunk Szülőanyámmal, pár nappal korábban láttuk a Caligula helytartóját a Szkénében, szintén Szikszai Rémusz.

Jól szórakoztunk, és kezdetben nem is tűnik többnek ennél az előadás, egyszeri jó szórakozásnál, aminek lepörög az 1 óra 40 perce, poén poént, fordulat fordulatot követ, hogy meglepődjünk, nevessünk, tapsoljunk, aztán végeztünk is… Ám kicsit belemélyedve a színészek, különösen a két főszereplő (jó, akkor mondjuk, hogy ők a főszereplők), Pokorny Lia és Rudolf Péter kétségkívül élvezetes játékába (nézni élvezetes, de ha már itt tartunk, látszik hogy ők is örömüket lelik a szerepeikben — de erről mindjárt), illetve azokba a pillanatokba, amikor az előadás látványosan lelassít, más képet kapunk.

Mielőtt ezt kifejteném, mondok valami kézzelfoghatót is, hogy ne csak a levegőbe beszéljek (spoiler nélkül, szigorúan a színlap-szöveg tartalmán belül maradva): minden konfliktus és főszereplő forrása a főszereplő, Claire (Pokorny Lia) ritka betegsége, az amnézia azon formája, ahol a beteg memóriája, emlékei újra és újra törlődnek… minden egyes elalvásnál. Claire számára tehát minden reggel úgy telik, hogy a férje (Schmied Zoltán) elmagyaráz neki mindent, amit kérdez, amire szüksége lehet a nap folyamán, vagy ami esetleg segít abban, hogy Claire emlékezni kezdjen. Egyik reggel azonban ez az abszurd közjáték még abszurdabbá válik, amikor Rudolf Péter erősen beszédhibás, titokzatos karaktere is megjelenik, azzal a szándékkal, hogy “megfökteti” Claire-t.

Túllendülve az alaphelyzet szürreális mivoltán illetve a már itt záporozó komikus dialógokon, rögtön rendkívül érdekes kérdésekbe ütközik a néző: hogyan, milyen rutinnal tartható egy ilyen életvitel? Kit viselhet meg a legjobban Claire betegsége? Vagy nemes egyszerűséggel: milyen érzés lehet úgy felébredni, hogy az ember nem emlékszik semmire? (Már az előadás előtt, a színlap olvasása közben eszembe jutott a Nicole Kidman és Colin Firth főszereplésével készült 2014-es thriller, kreatív magyar címén az Amnézia (Before I Go to Sleep — nevezzük középszerűnek), ami tulajdonképpen azonos alaphelyzetből indul, és hasonlóképpen folytatódik, csak hát az — thriller lévén — sokkal sötétebb tónusú, nem mellesleg regényadaptáció, a Tökéletlenek viszont eleve dráma, David-Lindsay Abaire műve, sokkal korábbi, mint az Amnézia alapjául szolgáló regény.)

És ezeket az alapvetően elméleti kérdéseket követik a cselekménnyel kapcsolatos gyakorlatiak: ki kicsoda valójában, ki mond igazat, ki hazudik, és vajon hová fut ki az egész? A felütés tökéletesen megteremti a feszültséget és a bizonytalanságot, a remekül megírt és eljátszott karakterek pedig biztosítják a humort és a könnyedséget. Ezen a ponton tényleg kiemelném a fő- és mellékszereplőket is, látható élvezettel végzi mindenki a dolgát — a színlapon idézett beszédhibás sorait olvasva még mindig hallom Rudolf Péter hangját.

De persze a remekül megírt, pattogó szöveg mellet sem mehetünk el szó nélkül, Schmied Zoltán monológja, amelyben rendre utasítja fiát, fergeteges. De szemben ezekkel a heves, komikus pillanatokkal, sok helyen látványosan lelassít a tempó, és a viszonylag rövid, egyfelvonásos darabban mindent át tudunk gondolni, ami megköveteli ezt. Ilyen gondolat, momentum, történetszál pedig van bőséggel, a végkifejlet előtti jelenet, amikor minden kérdésünkre választ kapunk már-már hátborzongató.

Furcsa, ám szórakoztató elegyet alkot a Tökéletlenekben a feszültség és a komikum, a pörgős, fordulatos történet és az elmélyedés. Mindenképp megér egy megtekintést.

Tökéletlenek, Centrál Színház, r.: Szikszai Rémusz, 2018. december 13.